Kékbe öltözött a természet.
Várja az ég a felhőket.
Csak várja, várja,
de színeit sehol sem találja.

Elvesztette színét a tavasz.
Helyette hó, latyak, kása…
Az embereket a fehér sár
egyre mélyebben csak a földbe ássa.

Elvesztette fényét a szellő,
Csak a vonat süvít, erőlködik,
Próbál élni.
De lehellete így is semmirekellő.

Csiripel a madár.
Hangja, mint teáskanna éles hangja
fülembe búg, s tudom,
Melenget a zaj, kicsit sem unom.

Kékbe öltözött Budapest.
Kékebbek már nem lehetnek a telek.
Színesebb nem is lehetne a világ..
Tavaszban tél, télben tavasz
Kell ennél nagyobb kavalkád?

Budapesten járt a tél.
Március 15. A nép erre furcsán kél.
Tavaszi éjjel hullik a hó,
A szánkónak mindegy, neki ez való.

Csak a szív zavarog,
csak a lelket zavarja
a tavaszi  hóvihar,
mely az embereket kényszerítve,
egymás mellett marasztja.

A természet lép…

Ha szikra sincs benned, ha
Utálod magad s az emberekhez sincs kedved..
A természet jön, lát, győz.
Nincs mese…
Mese, mese, meskete ez a Föld csak fekete.

Fekete, ha színeket csak saját maga által ölt.
Fekete, ha nem látod, mily csodás a lét,
Ha mindennek csak akkor látod, ha megnevezed színét.
Fekete, ha utálod, ha más, mint lenni szokott,
Ha törvényeket vársz, holott te magad be sem tartod.
Ha csak várod  a jót,  a meleget,
S közben füstös kocsiban pöfékelve
Fújod a füstöt, s lelked csepp megbánást sem tenne.
Fekete, ha azt hiszed, az ország a tiéd,
S alanyi jogon, mint pióca szívod a vérét.
Fekete, ha azt hiszed rajtad kívül áll, hogy
A természet vajon a feje tetejére-e áll.

„Boldogan éltek, míg meg nem haltak” mindig ez a vége,
De az „itt a vége fuss el véle” csak a kezdet.
S a gyilkos nem a boldogság,
Hanem a Rutin, meg az Évek.   

Fut az idő Budapesten átszáll,
repül a hír, hidakon mászkál.
Lemegy a nap, csillognak a fények,
aluljárókban siess, koldusoktól félek!
Virágos néninek csörög a zsebe,
tulipánért mosoly jár,
de nem törődsz vele!
Suhansz, repülsz a lépcsőn éjjel,
ha a metró késik bosszankodsz s
nem állsz kéjjel.

Tömeg, piszok, bűz, kutyagumi,
rendőr, pia, szűz, éjszakai buli.
Pörgés, disco, kúrvák, zene,
jól jönne egy taxi,
csak jó drága a jegye.

Ez lenne Budapest?
Igen, csukott szemmel.
De ha lelkedet megnyitod,
máshol ébredsz fel:
Napsütés, Duna, virágos parkok,
haverok, Blaha, nívós pubok.
Hungary szíve, fesztiválok gyöngye,
Bazilika, múzeumok, a pálinka földje.
Koleszok, fősulik, fitness centerek,
tömegközlekedés, óriási terek.

Bármi is voltál, leszel vagy vagy,
Magyarország, az enyém vagy!

Mi a ragaszkodás? Kényszeres rossz?
Vagy érzés, mi szívedben mindent rendbe hoz?

Mi a szex?Út a gyönyörbe?
Kín? Ha vak lóként esel a gödörbe?
Netán szeretet, melynek testben a helye?
A szeretlek fizikai lényege?

Mi a szeretlek? Egy egyszerű szó?
Ha nem mondjuk ki nem nyilvánvaló??
Az illúzió hiány lenne? Keresném a szépet benne?

Mi a szív? A lelked háza?
Vagy csak tested izzó ágya?

Mi a fájdalom?
A szív, a szex, a szeretlek elbaszott varázsa.
Fáj, ha nem Ő van velem,
ha utánam koslat, de lélekben nem nekem fogja a kezem.
Az öröm komplementere, nélküle a sinus görbe semmi lenne.

Ez a való élet, s ez ha felnőttél,
ne kívánd, hogy örülj, mert kín nélkül nincs cél!

Ebben a rohadt robotokkal teli világban,
érzelmek nincsenek, csak érzelmi sivárság van.
A vallomás emailben jön, a válasz spamként,
a szeretlek kisbetűkkel, smsként.
A találkozás rezgésként búg a fülembe
látni, nem látlak, de naponta elférsz egy hangüzenetbe.
Ölelésed nem valós, smileyként jön át,
illatod ha akarom, megveszem kedvenc parfümmárkád.
Ráncaid nincsenek, nem látszik az skypeon,
hangod monoton, okát nem találom.

Várlak, akarlak érezni, szeretni,
felemelem telefonom, s neved kezdem keresni.
A névhez arc társul, az archoz mosoly,
mosolyod feldob, szívem lángol.
Lángolás után parázs marad.

UTÁLOM A TECHNIKÁT!

Fél karomat odaadnám, ha egy smiley helyett
kapnék egy leheletnyi, de valós puszikát!

Vágy lennél?
Kéjes gondolat?
Vagy érzelem, mely átrobog rajtam,
Mint egy gyorsvonat?

Szerelem lennél?
Hosszú, sírig tartó?
Netán kaland?
Rövid s nem időálló?

Boldogság lennél,
melybe belecsöppenek?
Vagy a méreg,
Mely boldogságomat
Öli meg?

Mosoly lennél s jókedv,
Mely boldoggá tesz?
Vagy álarc,
Melyet nem tudod,
Mikor viselsz?

Kérdőjel lennél,
Mely fejem felett lebeg?
Vagy hatalmas pont,
Mely bizonytalanságomnak
Ad teret?

Mi vagy Te?
Az Angyal? Az Ördög?
A Férfi, kihez
Kötődni fogok?
Vagy csak egy szerető,
Kit lelkem majd
Fájón örökre
Magával hordoz?

Mi a célod? Hogy bánts? Hogy szeress?
Mit akarsz? Hogy engedjelek el?
Küzdjek érted? Szeresselek?

Ha tényleg nincs Véletlen,
Te mi vagy?
Ne mondd, hogy célod van…

Lenne? Velem lenne?
Az életem megfelelne?
Edzőként léptél az életembe?
Súlyként dőltél a szívemre.

Gyengíteni jöttél?
Kiszívni az erőm?
Összetörni, kihasználni
S továbbállni,
Mint nyári záporeső?

Ki vagy te?
Mért én kellek?
Elengedjelek?
Neked megfeleljek?

Hagyj tovább menni.
Engedj…
Hagyj odébbállni s
Intézd el, hogy
újra szabad legyek!

Fájdalom van bennem.
Lent ül nagyon mélyen.
Egyedül gubbaszt szívem
korhadt fatörzsében.

Magányosan figyel,
nézi a fákat,
csodálkozik…
Magányossá
ily sok érzés között
mégis hogyan válhat?

Keresi a fáját, hol csak ülhet,
s társai nélkül,
nyugalomban
magában elmerülhet.

Ásó után kutat,
hogy kiássa egyszer
a sok rohadt kincset, mit
nagyon régen
magában ültetett el.

Fájdalom van bennem.
S tudom az okát.
De még gyáva vagyok,
hogy lelkembe behívjam
ellenfelét, a fájdalom orvosát.

Hogy mi az?
Tudod Te jól.
Csak arra nem jössz rá,
Hogy a mostani érzésed
öl, rombol.

Ha tudnád cselekednél,
Mert élni akarsz.
S hidd el, többet nem szenvednél!  

Az érettség....

...nem testi adottság, nem a testfelépítésünkben mutatkozik meg. Nem tulajdonság. Nem a "látszat-tett"einkben nyilvánul meg. Az érettség a felelősség vállalása. Következetesség. Hitelesség. Az érzelmek és önmagad (fel)vállalása. Az érettség lelki intelligenciát igényel. Az érett ember bölcs, de nem lexikális tudásában, hanem az emberek életében való aktív és tudatos jelenlétében. Az érett ember nem használ bántó szót. Nem támad. Nem vádaskodik. Nem hitetlen. Nem ítél és nem minősít. Nem meggondolatlan vagy heves. A lelkileg érett ember megfontolt, empatikus, nyugodt, türelmes. Törekszik az igazságra, keresi a célt, elveti az alaptalan vádaskodást, a rágalmazást. Érdeklődő, nyitott, nyugalmat árasztó, néma szavakkal sem bántó, ujjal nem mutogató. Nem hivalkodó, kérkedő, magával nem hencegő. 

Egy testileg érett személy is lehet lelkileg gyenge. A lelki érettség a megfontolt, higgadt, a kultúrált viselkedésben, az önuralomban nyilvánul meg. Hibáink beismerésében, a másik személy és saját tökéletlenségünk felismerésében fejeződik ki. A lelkileg éretlen ember nem higgadt, nem megfontolt, nem tervez, csak a mának él, nem gondolkodik előre, fejben nem teremt a szavak alkotó erejével. Zavartságra ellenére magabiztosnak akar látszani. A lelkileg érett ember viszont nem akar tökéletesnek látszani, és éppen a tökéletlensége beismerése által tökéletes lesz.

A zene az élet,
a dallam a szív,
a hang a tüdő,
mely beszív.

A hangjegy a szem,
violin a fül,
szünet a száj,
ne menekülj.

Kotta az élet,
basszus a test,
szeresd a zenét,
meg ne vesd.

Fújd csak a nótát,
zengd a szót,
forrjon a véred,
ez valós.

Lüktess! Mozogj! Táncolj! Élj!
Énekelj, ne félj!

Semmi sem állandó,

semmi sem örök.

Se a barátságok,

se a társ,

se az egyéb körök.

Hisz az idő jár,

az óra körbe-körbe pörög.

Emberek jönnek-mennek,

észre sem vesznek..

Pedig te ott állsz.

Csak vársz.

Vársz rá, hogy

észre vegye, nem vagy te sem más.

Nem vagy undok

vagy gonosztól megszállott

nem vagy kígyó

se nem álnok.

Szeretetre vársz

s arra, hogy megkapd

még akkor is, ha

néha magad sem tudd,

hogyan add.

Csak Ő és Én
- a világ közepén.
Az idő áll,
a füst tovaszáll..
De Ő állandó.

Csak Ő és Én
- mosoly csillan szemén,
fény tekintetén.
Az emberek jönnek-mennek,
körülötte lebegnek.
Ő áll, én odalépek.
Nap suhan s
megcsillannak a fények.
De Ő még mindig állandó.
Örök.

Csak Ő és Én
- a világ közepén.
Ő csak egy pont
de bennem szikrát bont.
Minden múlik,
s sok a rossz,
De Ő változatlan.
Örök.
Csak Ő állandó.

Csak Ő és Én
- mint mágnest a fém
vonz..
De bár ne tenné,
hisz éget.
Az idő múlik,
a homok pereg,
s én csak várom,
hogy az időtlenségben
én is állandó legyek.
De csak Ő állandó.
Én nem.

Csak Ő és Én
- a múltunk terhén
keresztül nézünk.
Pedig az Élethez
nem kell szűrő,
csak ha félünk.
Közel enged, majd ellök.
Taszítva vonz s vonzva lök
Egyszerre zuhanok és repülök.

Csak Ő és Én.
Szépségén merengve
elmélkedek:
mért toppant be az életembe?
S ha minden változik
Ő hogy lehet állandó?
És a puszta gondolat,
hogy létezik
Mért nem fárasztó?

Nem tudom.
Ő hihetelen.
És állandó.

Csak Ő, csak Ő, csak Ő….
S Én.. távolodok…

Néha homály van
s tompák a fények,
de a sötétben sem félek,
hisz Ő ott van,
S benne a biztató lélek.
A változás ijesztő.
Talán ettől mégis
Félek.

De mégsem.

Hisz Ő állandó,
Holott semmi sem az.
Csak Ő és a változás.

Ez ami örök.

A Kávészünet duó egy megzenésített verse ezt a verset váltotta ki belőlem:

Kezdtem ezt a verset én október közepén,
De mára sincs még készen, félig sem, egészen.
Címe az volt: „Kérdezem?” S máig meg sem érthettem,
Mért nem értem Őt meg, kit mellém küldöttek.
Újra kezdtem s ez alatt jó pár nappal elszaladt,
Az órámra ránézve, semmit sem vettem észre.
Az égen sok felhő állt, de az enyém nem is szállt,
Lebegett s nézett rám, dúrván, vádolván.
Azt a felhőt kérdem én, hogy-e mocskos féltekén,
Mért nem süt már a nap, mért csak alkonyodhat.
Ismételtem szavakat, felidéztem arcokat,
De az égre nézve, semmit nem vettem észre.
Jajj, mit is akartam én, hogy gondoltam, hogy enyém,
Lesz majd egyszer Éltem, fellelem, remélem…
Kutattam a láthatárt, de Ő csak nem talált
rám mert nem tette, lakatja kulcsát ebbe…
Októberben kezdtem el, s hónapokban vesztem el,
Én máshogy akartam, amíg föl nem adtam.

Máshogy élni nem lehet, vagy lehet, de nem merek,
Mert vonz még s megfertőz a szépnek tűnő fertő.

Az élet kiszámíthatatlanul furcsa. Mintha.. napról-napra csak magunk ellen dolgoznánk. Mintha.. pont az ellenkezőjét tennénk annak, mint amire valóban szükségünk van. Mintha.. nem is mi irányítanánk az életünket, hanem ő rácingálna minket, mint egy marionettbábút. Mintha.. látnánk a célt, de mégis becsuknánk a szemünket. Mintha.. tudnánk mit kell tennünk, de valami elképesztően megmagyarázhatatlan módon épp az ellenkezőjét tennénk ennek. Mintha.. csak bizonygatnánk, hogy mi a helyes döntés, de tettlegességig ez sosem fajulna. Mintha.. tudnánk bármit is...az Életről, a Szerelemről, a Barátságról. Mintha.. egész életünkben csak tanulnánk, de mégsem tudnánk soha semmit. És mégis valami groteszk módom azt mondom: élni jó!

Az érzelmek olyanok, mint a pókháló fonalai. Kuszák, sokfélék, szerteágazóak, lágyak, puhák. Összességében szinte átszakíthatatlan egységet alkotnak, mégis képesek kellő erő hatására megadni magukat. Sok van belőlük, de önmagukban nem létezhetnek, csak a többi szállal összekapcsolódva alkotnak egy belülről kaotikus, ámde -  kívülről szemlélve - rendezett és roppant logikusnak és áttekinthetőnek tűnő egységet.

A külső szemlélő számára azonban az érzelem nem más, mint egy kigobózhatatlan, megoldhatatlannak tűnő kaotikus térkép. 

Az érzelmek kiszámíthatatlanok. Ez a legszebb és egyben leggyilkosabb tulajdonságuk is. Sosem lehet a miértjét megválaszolni. Az érzelem szinte önmagától cselekszik, magát irányítja, nincs felette hatalma senkinek. Egy cseppje érzelmi háborúk kirobbantására képes, melynek végkimenetelét senki nem láthatja előre. 

Az érzelem kegyetlen drog. Függővé tesz. Szenvedélyessé varázsol vagy megszállottá változtat.

Tudd hát, hogy veszélyes fegyver birtokában van, aki érzelemmel rendelkezik. Ennek megfelelően használd körültekintően. 

Szomorúan vágyakozva mosolyogni. Nevetve sírni.
A helyzet komikumán nevetni.
Elfogadni és megtagadni egyszerre.
Gyűlölni akarni de szeretni nem „nem tudni”.
Kérdezni, de választ nem várni. Megérteni, de választ nem kapni.
A pillanatnak élni.
Szenvedélyesnek lenni.
Örvénybe keveredni és ezáltal csak feljebb kerülni.
Aggódni, miközben semmit sem tenni.
Ízlelni, de nem érezni.
Nézni, de semmit sem látni.
Hibázni, de azokból nem tanulni. Cselekedni és elébe menni.

Élni.

Beszélgetni és változáson átmenni. Érni, nőni, növekedni.
Általa tanulni és ugyanakkor rajta átbukni.
Közösen az árral szemben evezni.
Magad ellen harcolni. A másik ellen küzdeni. A jövődet tervezve haladni.
És folytathatnám...

Mi a közös ezekben? Az, ami az összes mondat végéről hiányzik.
Egy hatalmas kérdőjel.

A kérdés pedig mindig ugyanaz: te hajtasz-e át másokon, vagy téged taposnak-e el.

A víz szabadság. A mélység eltakarása, de el nem rejtése. Megismerés utáni vágy. Végtelen hullámzás. Örök kékség. Csendes zöld mező. Életet adó forrás. Szomjat oltó nedű.

A víz hatalom. Hatalmas, végtelen tér. Életek helyszíne, szerelmesek fészke, állatok menedéke. Az alapelemek legszebbike, leghasznosabbika. Örök nyugalom biztosítója. Harmónia teremtője. Gondolatok szállítója. Emlékek felidézője. A víz a part vége, a part a víz kezdete. A víz érzelmek hordozója. A kékség éltetője. Költők ihletője. A pusztító tűz ellensége. Nyári szellő társa. Napsütés barátja. Végtelen kérdőjel hordozója.

Végtelen lehetőségek tárháza.

Ha megérinted elgyengülsz, mert kívánod,
sok dolog közül ez is káros, de várod.
Szépségénél nincs szebb, tüzesebb sincs nála,
a napra lehet nézni, de nem őr'ája.

Fénye megvakít, és el is talán,
de kell az izzás, egy bús éjszakán.
Társa a tűz, hisz nélküle csak fél lenne,
barátja az alkohol, mely
nélküle sokra nem menne.

Csak így élem az életet
szépen könnyedén,
hárman vagyunk párban:
a Cigi, Pia, meg Én.

Állj a sorba, ha pofoz az Élet,
Ne védekezz! Egyszer majd megérted…

Ha eső jön, ázz meg!
Ha tél jön, fázz!
Ha meleg jön, égj!
Hogy később nehogy ráhibázz.
Ha kő vagy, ess! És ne röpülj.
Hisz jön a sors, ki elől senki nem menekül.
Ha víz vagy, folyj!
Ha ember, élj!
De árral soha ne ússz szembefelé...
Ha hit vagy, remélj! Ha remény, szeress!
Ha szeretet, szeresd ellenségedet!
Ha bánat vagy, sírj és sose nevess!

Mindig csak az légy, aki vagy
és ne az aki lehetsz!”

Tudod mi a szerelem?

   - E fogalmat nem ismerem.
Tudod mi a látás?

   - Tekintetbe ásás.

Hát a szó, az mi?

- „Szeretlek!” – akarom hallani.

S mi a hang, a dallam?

   - Mindegy, csak nevét halljam.

De mégis mi a szerelem?

- E fogalmat nem ismerem…
  Csak…azt tudom:

  Évek óta Ő kell nekem.

  Nem alszom, nem eszem,

  Álmomban is Ő van velem,

  Ébren is csak Ő kell nekem.

Talán…. e fájdalom a szerelem. 

Mosolyogj mindig és ne add fel!
A szívedben mindig ott a hely, hogy örömre lelj,keresd hát fel!

Bízz abban, hogy jobb lesz,
örülj, amid van.
Gondolj most csak szépre,
s meglesz biztosan.
Dobd el ma a baltát és
ne vágd magad alatt...
a Fa az életed,
becsüld meg, amid maradt.
Higgy, hogy teremtesz!
Bízz! Csak magadban!

Nézz a tükörbe és húzd ki magad!

Na sajnáld, hogy élsz,
pedig ez oly nehéz,
de ne legyél gyáva, hogy csak a mának élj!

Tekints előre, higgy a jővődbe',
képzelj el bármit és menj elébe!

Tervezz! Alkoss! Cselekedj!
Mosolyra fel!
Légy Te az erősebb, és soha ne add fel!"

Miért pont "Szemeimen át"? Hiszek a(z első) megérzésben. Amikor ki akartam választani a blogcímemet, Groovehouse: Szemeiden át című dala ugrott be. Ennek a refrénje így szól:

"Szemeiden át újra hív a mindenség.
Tiéd a világ, minden, ami bánt elmúlt rég.
Szemeiden át álmaidat látom én.
Tiéd a világ, minden, ami bánt elmúlt rég."

Ez a blog az én "szememen át" szemléli az embereket, a világot, a szerelmet, és mindent, amit én Életnek hívok. Ha tetszik olvasd. Élvezd. Ha nem tetszik, próbáld meg "más szemmel" olvasni. Próbáld elfogadni, hogy "én, másképp látok, és máshogy vagyok más, mint te".