Álmomban már megtörtént,

De ébren sosem hittem,

Hogy megtalál a férfi,

Kit valótlannak hittem.

Álmomban sem gondoltam,

Hogy megérint majd egyszer,

S hogy kezed érintése,

Álmomból ébreszt majd fel.

Álmomban sem gondoltam

Hogy elfog majd a kényszer,

Hogy szeressek egy férfit

Csak szívvel nem ésszel!

Álmomban sem hittem,

Hogy megcsókol majd egyszer,

S hogy bennem ez mennyi érzést,

Indít majd el.

Bár fiatal az érzés, mely hozzád csatol

S gyermek a kar, mely téged karol

S naív a szív, mely téged szeret

És a lélek, mely el nem feled.

Én biztosan tudom mit akarok: TÉGED!

S ha más nem látja, hogy boldog vagyok, téved.

S nem ismer eléggé: én ilyen vagyok.

Álmomban lány voltam, édes.

Szerelmem nem volt vétkes.

Élmény volt az élet, s benne minden perc.

Tiszta volt a lelkem, s bennem minden szellem

üres homokóraként pergett le.

Volt pár kaland, balhé,

de nem volt ez lényeg.

Hittem abban egyszer,

hogy majd engem egyszer

megtalál a szerelem.

Éjjel, kéjjel, fénnyel jöttél,

Jégben éltem, de feltörtél.

Éltem széfben, jól elzártan,

Begubózva, csak rád vártam.

Éjjel, kéjjel, szívvel jöttél

Gyorsan jöttél, elköszöntél,

Télben szélben jól átfáztam

Nyarat hoztál, rád találtam.

Segíts nékem, egész évben,

Míg ismerlek légy egészen,

Test-lélekkel légy egészben,

Bennem soha nem lesz szégyen,

Uralkodjál mindörökké. Ámen.

Barátom vagy.

Szerelmem.

Támaszom és

társam.

Te vagy az,

Kire egész eddig

Vártam.

Te vagy az,

kit kerestelek

s végül megleltelek,

s te vagy kit másban

eddig nem találtam.

Légy a társam és a bajban

fogd erősen kezem!

Vezess engem! Szeress engem!

Ez a fontos nekem.

Bármi jön is, ő a gyengébb

szembe nézünk vele.

Szó ne fájjon, tett ne bántson.

Ez mindennek lényege.

Soha-soha ne feledd el,

te vagy az ember,

te vagy az egyetlenegy,

kiben önmagam ismertem fel.

Szóltál hozzám,

Elfordultam.

Hívtál engem,

gyáva voltam.

Szerettél,

de beszorultam

az érzések börtönébe.

Eltelt egy év..

Hiányoztam.

Eltelt még egy:

Választottam.

Elmúlt,

s rájöttem,

létem üres nélküled.

Hiányoztál.

Gyáva voltam.

Szerettelek.

Árva voltam.

Vártalak,

de rájöttem

lassú voltam.

Gyűlöllek és szeretlek

egyszerre.

Létezik gyógyszer

a „Hogy felejtsek el?”-re?

Telnek a napok

és bár élek,

bizonytalan vagyok

és úgy félek!

A két szó között

nem nagy a rés,

fontos a kérdés:

„Kellesz e még?”

Egy dolog van,

’mit szeretek benned:

Gyűlölhetnélek,

de nem megy: Kellesz!

Elviselni valakit…

Miért? Nem tudom.

De néha az emberek

nem olyan egyszerűek,

bár talán ezt te is tudod.

Utálom, ha utálnak,

s nem szívesen látnak.

Utálom, ha mosolyog,

s közben gúnyosan fintorog.

Mosolyt vársz és azt is látsz,

de csak színház az egész,

és közben éreztetik veled,

hogy te semmit sem érsz.

s lassan a gyűlölet férge

belülről felemészt.

Adtál rá okot?

Nem.

Kiérdemelted?

Nem hiszem.

Néha az élet fenékig tejfel,

ám néha megesik,

hogy hiába kelsz fel,

a nap számodra

semmi jót nem tartogat.

Csak ülsz és nézel.

De tedd ezt ésszel!

Mosolyogj és gondolj arra:

Te ennél többet érsz!

A vers/dal nem saját szerzeményem, de annál jobban érint meg:

"Bújj-bújj előle,
Jön a farkas, állj félre,
Gyere, bújj-bújj a sötétbe,
Hátha én vagyok.

Sej-haj hóvirág,
Bűn az egész nagyvilág,
Csak bújj-bújj a sötétben,
Lakunk itt tovább, vagy nem?
Lakunk itt tovább, vagy nem?

Ha elsárgul mind a zöld,
Az ablakon befúj a szél,
Befűtünk majd jó szénnel,
Hogyha itt a tél.

Ha elbújt a hűtlen nap,
Zsákba rakták mind a fényt,
Majd világítunk lélekkel,
Aranysárga fényével.
Aranysárga fényével."

Bírom benned baró bájad,

Bájos bőröd, bízó búrád.

Bírom bűnöd békességét,

Bátorságod bátorságát.

Ajkad alján ajkam,

Apadva alél angyal arcodon.

Alapos akaratom apad,

Amikor aljasan alám kúszol.

Gőgös, goromba góré

Gátlástalan girnyó.

Gondolatban Griffben,

Gigantikus gőzben,

Gigantikus géned

Gátolja gátlásom.

Becsülj! Akarj! Gondolkozz!

Ez a három kívánságom!

B.A.G.-nak

Kereslek. Várlak. Szüntelenül.

Éjt nap követ, az idő pereg.

Csak az én órám áll meg rezzenéstelenül.

Bízok, hiszek, kutatlak.

Nappalt éjt követ, telnek a hetek,

de e rohanó világban, papírjaim közt elhagylak.

Hívlak, írok, álmodok.

Múlnak a hónapok, pereg az év,

S én lassan rajtad keresztül, a padlóra jutok.

Tervezek, képzelek, alkotok.

Éjt nap követ, múlnak a telek,

De változatlan minden percben rólad álmodok.

Csak a rossz, csak a rossz,
csak a rossz srác kell,ő mosolyog, rád kacsint, sört rendel.
Te csak sírsz, te csak sírsz,
ha jön reggel,
s cetlin üzeni: "takarodj, kelj fel"!

A figyelmes, az őszinte, a túl kedves,
nem kell a nőnek, hisz "túl rendes".
A virág, a bók, az ajándék - kukába.
Inkább a Rossz porschéjába szállnék.

Gurul a porsche, jön a szint,
benne a csávó, rád kacsint.
Bunkó, macsó, rámenős,
egyedülálló, jegyes? Vagy csak nős?

Győz a modor és a mosoly,
szíved lüktet, zakatol.
De jön a reggel s az üzenet:
"takarodj, menj el"!

Jön a posta: virág, bor,
levél, a szerelmes fajtából.
Vágod a falhoz, dobod ki,
Ezt ki küldte vajon?
Egy Senki?

Telnek az évek, jön a tél,
bontatlan levelek, borok tömkelege
az asztalon henyél.
Jönnek a porschék, opel astrák,
kertedet csak szimatolják.

Évek telnek, évtizedek,
s a kérdést még fel sem tettem:
Ámor, te vagy ki tette ezt velem?

Kör, kör, tükör.
Mosoly, szmájli, arc.
Fából vaskarika,
ez aztán a harc.

Fa, fa, forgács.
Fogd, tartsd, hozd.
Bújd, fúrj, kaparj,
ez mindent magában hord.

Erő, puhaság, élet.
Fény, sötét, homály.
Úton, ha feléd gurul,
Vigyázz! Akadály!

Szépsége egyszerű,
egyszerűen szép.
Se fekete, se fehér,
természetes, ép.

Csak a gyerekek tudják az élet minden apró elemét és részletét élvezni. A színek kavalkádját, egy-egy papírból kivágott csodát, egy szál virágot. Mindent. Fel kéne néznünk rájuk és róluk kellene példát vennünk. Ők testesítenek meg mindent, ami számomra fontos: az őszinte nevetést, mosolyt, egy igazi ölelést vagy "köszönöm"-öt, az egyszerűséget, a szépséget, az önfeledten játszani tudást. Ők miattunk élnek, mi pedig értük.
"Ilyeneké a Mennyek Országa"! Kell ennél több? Talán. De minden más csak hab a tortán.

A szeretet, nem baj, ha fáj.
Hisz a szeretetben nincs határ.
A szeretet döntés, akarat.
Hogy Őt jobban szereted, mint saját magadat.

A szerelemnek ne dőlj be!
Sok év múlva az érzés már csak tör, le.
A szerelem gyönyörű, de hamis.
Az érzés falsh, elbódít.

Engedd fájni! Így élj!
Lelkedbe előbb-utóbb
a tudatosulás is beér!

Gyakorlat teszi a mestert,
hát gyakorolj!
Hisz szeretni akarod őt,
bárhol, bármikor.

Mikor a szívedben ott van a féreg,
hol van a remény?
Mikor a szívedben űr tombol,
fényed mit sem ér.
Mikor lelkedben zakatol a vonat,
fejedben dübörög az ágyú,
tested ziláltan hever a földön,
s úgy érzi rátapos a százlábú.

Mit akarsz tőlem?
Áttaposni? Kibelezni?
Hol vagy?
Mért nem hagysz,
egyedül önfeledten nevetni?
Mért vagy még bennem?
Mért nem távozol?
Takarodj tőlem! Takarodj! S vissza se nézz!
Hagyj! Hagyj magam lennem!

Szemem fénye elillant.
Arcomon nincs mosoly.
Szívem szeretne,
de úgy érzi, ez az érzés
őneki még túl komoly!
Testem kívánna!
Szám csókolna!
De egyedül vagyok, egyedül...
S néha azt érzem, hogy
még a madár se a fejemre tojna.

Furcsa. Furcsa ez az egész.
Hogy lelkem bizakodva a jövőbe néz.
Szívem örülhetne a jelenben,
de létem káromkodik, bazdmegol
és azt mondja: hogy tehetted velem?

Messze még az út, messze a vége.
Messze, s én néha siralmasan tekintek az égbe.

Nézlek. Nézlek. Nézlek.
De nem látlak.
Látom a fákat, a madarakat,
de a kémény füstjében nem talállak.
Kereslek.
Próbállak érteni, próbállak megérteni,
s magamat ebben a rohadt világban végre felfedezni.

De nem látom! Nem látom, nem látom magamat!
Nem látom arcomat, s a hajamat!
Nem látom testem!
Csak valakit, aki rám közelről sem hasonlít.

Egykori énem mosolygott.
Ragyogott.
Fénylett.
Tükörképem
most csak az üveg retinájába égett.

Jó vagyok?
Hol vagyok?
Kellek?
Akarnálak szeretni,
de még nem is ismerlek.

Higgy! Higgy!
Ez a mód! Ez a módja,
hogy fejedet
egyszer majd
nyugton hajtsd a takaróra!

Hogy, ne félj! Ne sírj! Ne légy bizalmatlan!
Csak szeress!
Mosolyogj, s higgy egy szebb holnapban!

Nézz magadba s kövesd a hangot..
Legyen az Isten vagy egy halk...
nagyon-nagyon elnyomott...
Valami.

Valami benned, ami szólna.
Szólna, kiabálna, de a zaj túlharsogja!
A zajban nem hallod magadat!
Nem hallod magadat,
s nem látod arcodat!
Nem látod Istent s nem érzed őt!
Nem látod az embereket, s nem látod a jövőt!
Nem tudsz te semmit, nem tudsz bízni..
Akarnál, de már azt sem tudod, akarsz-e hinni.

Ez az élet.
Remélj! Bízz! Akarj!
Hisz itt vagy magadnak!

S ennél többet, talán ő sem akar.

Annyira szeretném, ha
jönne az ihlet.
S jó lenne,
ha tudnék írni
még... Többet...
Ha leírhatnék
mindent, mi bennem él...
Megszűnne számomra
létezni minden.
S csak mi lennénk ketten:

a Tollam meg Én.

Mit tegyek, hogy észrevegyen?
Hogy szíve csak értem verjen?
Hogy szeme mással ne szemezzen,
hanem csak engem keressen?

Mit tegyek, hogy rám köszönjön?
Hogy végre már felnőjön?
Hogy belássa rajtam kívül
nincs más nő a földön?

Mit tegyek, hogy nevessen?
Hogy minden nap derűs legyen?
Lehet fukar, s kicsit részeg
de szeressen, csak ez a lényeg!

Van egy válasz: nőj fel!
Ne tégy semmit! Fogadd el!
Mesevilágban számodra nincsen hely!

Ülsz. Vársz. Álmodsz.
Ülsz. Vársz. Várod.
Hiánya fáj, neve nincs,
keze simít, megérint.
Arcán mosoly, szemén fény...
Ne közeledj!
Hisz megbánod s
ellebegvén
magadat már nem látod!

Gyűlöllek, hogy vagy!
Gyűlölöm az erőd!
Gyűlölöm, hogy szeretsz,
de szíved kőerőd!

Gyűlölöm a gyengét,
gyűlölöm magam.
Gyűlölöm, hogy mosolyodért
a túlvilágra kárhoztattam.

Gyűlölöm a függést,
gyűlöllek Téged.
Gyűlölöm, hogy droggá lettél,
pedig nem kértem.

Gyűlölöm a szerelmet,
Gyűlölöm őt: Ámort,
a kis gonoszt,
a kis szarkeverőt.

Gyűlölöm, hogy érzek,
mert fogy az erőm.
De szeretek gyűlölni.
Mert míg gyűlölök, érzek,
s szeretem érezni bensőd!

Légy te a testet öltött vidámság,
S magad légy az optimizmus!
Éld meg az álmod s ne kétkedj benne soha!
Hidd, hogy te vagy az Alkotó,
A Teremtő Csoda!

Emeld fel szemed a csodára,
De csukd be ha úgy érzed,
minden hiába.

Dőlj az ágynak, élj a mának!
Bízz magadban!
Tudd: a vágyak nem csodára várnak!

Te vagy a cica, s nálad a fonál.
Hogy hogyan görgeted,
az csak rajtad áll.

A szemed, a tested, a mosolyod a fényem.
Nélküled eddig kibaszott elveszettül éltem.
És mégis üvölt bennem a hang,
Lüktet bennem a szó,
Süvít a fejemben a magányra hívó VészJósLó…

Azt akarja, hogy halljam.

Káosz a lelkem, mindig is az volt,
S még te is nehezíted, nem akarsz menni.
Bennem vagy, s uralsz.
Nem hagysz, tisztán szeretni.

Irányítod a kezem, emeled a kagylót, pedig eddig fel sem vettem.

Átírod az agyam forgatókönyvét, über’led az eszem.
Felborítod a vércsoportom, azt sem tudom: adjam vagy vegyem?

Egyszer magamra hagysz, hadd higgyem, hogy over
Aztán felbukkansz és kínzol gőzerővel.

Én vagyok vagy te uralsz?
Kinél van a labda?
Utálom, hogy nem tudlak…
S szeretem, ha egy percre is magam mögött hagylak.

Én vagyok a tévé, a kép zűrös, fentről szövi a pókháló.
S a távirányító már rég nem az enyém.

Megtalálni azt az embert, akinek Te ugyanolyan fontos vagy, mint Ő Neked. Aki mellett magad lehetsz. Boldog és vidám. Akivel a szíved minden gondolatát megoszthatod. Aki előtt nincsenek titkaid. Aki előtt ugyanúgy mersz nevetni, mint sírni. Aki szeret olyannak amilyen vagy. És aki mellett ezt szavak nélkül is érzed. Ha nem a szája, hanem a szíve és a tettei beszélnek. A nézése, az érintése, a szeme, a mosolya. Egy pillantása lehet számodra a minden és a semmi egyaránt. Mert a szem, a lélek tükre.

Elhagyottan.
Árván.
Ülök a járdán –
s azon tűnődök,
mért hagyott állván
- egyedül a sok érzésemmel.

Elhagyottan.
Árván.
A kínok kínját
átélve,
elmélkedek, mért nem hagyott magamra
- korábban –
ebben az irgalmatlan érzelemvilágban.

Magamra maradtam.

Elhagyottan.
Árván.
Barátra várván - elmélkedek
Lesz-e merszem, hogy
egyszer Tőle független
- teljesen csak önmagam legyek.

Szívszakítva.
Egyedül.
Érzem minden nap,
egyre jobban, hogy
bennem egy hatalmas űr
- eluralkodik
s ezelől lényem egyik része sem menekül.

Nélküle. Árva lennék?
Ha hagynám, hogy
Ne szeressen?
Ne játsszon?
Ne keressen?
Valóban árva lennék?
Vagy csak lelkem egy darabja hiszi azt, hogy
Ezek szükségesek, hogy Énemet újra összeszedjék?

Nélküle. Boldog lennék?
Ha kimondanám:
Gyengébb lennék?
Ha egyedül küzdenék,
Mért hinném, hogy magányos lennék?

Egyedül.
Árván.
Telefonra várván.
Minden nap a türelem útján járván,
Hiszek abban, hogy ez mind
Csak ábránd.
S egy nap felébredvén
rájövök-
Az érzés az árva, s nem a gazdája.

Jó a szemem.
Látja, amit kell.
Rossz a lencse.
Csak tudnám: magamra erőltetve
akkor minek teszem a fejemre?
Külső erőt érzek benne.
Hatalmat, mellyel az életem
sokkal több lehetne.

Homályos a lencse,
sok rajta a kosz.
Por. Bogár. Víz. -
gyűlik rajta,
s üveget
szennyé halmoz.

Én kértem, én kaptam.
A doktor nem adná, de
én kineveztem magam doktorrá.

Vedd nagyító alá lelked zugát,
de ne csodálkozz, ha nem látsz semmit,
csak üres zsákutcát.

Ismerd! Lásd! Tudd, hogy van!
Nézz vele szembe, s ne menekülj,
ha porszem ment szemedbe!