Elhagyottan.
Árván.
Ülök a járdán –
s azon tűnődök,
mért hagyott állván
- egyedül a sok érzésemmel.

Elhagyottan.
Árván.
A kínok kínját
átélve,
elmélkedek, mért nem hagyott magamra
- korábban –
ebben az irgalmatlan érzelemvilágban.

Magamra maradtam.

Elhagyottan.
Árván.
Barátra várván - elmélkedek
Lesz-e merszem, hogy
egyszer Tőle független
- teljesen csak önmagam legyek.

Szívszakítva.
Egyedül.
Érzem minden nap,
egyre jobban, hogy
bennem egy hatalmas űr
- eluralkodik
s ezelől lényem egyik része sem menekül.

Nélküle. Árva lennék?
Ha hagynám, hogy
Ne szeressen?
Ne játsszon?
Ne keressen?
Valóban árva lennék?
Vagy csak lelkem egy darabja hiszi azt, hogy
Ezek szükségesek, hogy Énemet újra összeszedjék?

Nélküle. Boldog lennék?
Ha kimondanám:
Gyengébb lennék?
Ha egyedül küzdenék,
Mért hinném, hogy magányos lennék?

Egyedül.
Árván.
Telefonra várván.
Minden nap a türelem útján járván,
Hiszek abban, hogy ez mind
Csak ábránd.
S egy nap felébredvén
rájövök-
Az érzés az árva, s nem a gazdája.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.