A szemed, a tested, a mosolyod a fényem.
Nélküled eddig kibaszott elveszettül éltem.
És mégis üvölt bennem a hang,
Lüktet bennem a szó,
Süvít a fejemben a magányra hívó VészJósLó…

Azt akarja, hogy halljam.

Káosz a lelkem, mindig is az volt,
S még te is nehezíted, nem akarsz menni.
Bennem vagy, s uralsz.
Nem hagysz, tisztán szeretni.

Irányítod a kezem, emeled a kagylót, pedig eddig fel sem vettem.

Átírod az agyam forgatókönyvét, über’led az eszem.
Felborítod a vércsoportom, azt sem tudom: adjam vagy vegyem?

Egyszer magamra hagysz, hadd higgyem, hogy over
Aztán felbukkansz és kínzol gőzerővel.

Én vagyok vagy te uralsz?
Kinél van a labda?
Utálom, hogy nem tudlak…
S szeretem, ha egy percre is magam mögött hagylak.

Én vagyok a tévé, a kép zűrös, fentről szövi a pókháló.
S a távirányító már rég nem az enyém.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.